Összeszedtem magam. Más választásom ugyanis nemigen volt.
Teszem hozzá, egyszerű sem volt, mivel a MÁKKÓRHÁZ-ban a diabos kaja cukorral készült paradicsomos káposztát, meg full szénhidrát rozsos zsemlét takar. Ez okozott nem kevés bosszúságot, mivel a cukorbeteg kismamák 95%-ának szökött az égbe a cukra a rozsos kaja után, míg a szimpla, fehér zsemlétől a világon semmi bajuk nem volt. Több, mint izgalmas belegondolni ezek után, hogy egy kórházi bent tartózkodásra kárhoztatott várandós nőnek mennyi esélye van hazajutni, ha emellett a "diétás" koszt mellett kell normális vércukor értékeket produkálnia, és mennyivel könnyebb dolga lenne otthon, ahol tényleg ő válogatja ki az előírt alapanyagokat és főzi meg a normális diabos kaját. Nem is említem a kórházban használt Optimum mérő teljesítményét, ami nem kevéssel mér alá a vénás, laboros eredménynek, így hiába is állítják be a kézi mérőhöz a diétát és az inzulinadagolást, mivel a laborban mért profil-eredmények rendszeresen rosszak lesznek. Ennek hozadéka, hogy a mit sem sejtő kismama reménykedve áll a következő csütörtök előtt, hogy "na, most aztán hátha tényleg hazaengednek, hiszen egész héten jók voltak az eredményeim" - a vége úgyis az, hogy a laboreredménye alapján egyetlen huszárvágással tűnik el a süllyesztőben a hazajutás reménycsillaga... (honnan szedek ilyen hülye mondatokat???)
Szerencsére két nap alatt lelepleztem a turpisságot, és elhatároztam, hogy az én kontómra nem számol el egyetlen kórház sem fekvőbeteg ellátást feleslegesen. Márpedig hazamegyek csütörtökön, ha tevékkel állják el az utamat, akkor is! Addig pedig olyan tevékenységekkel szórakoztatom magam, mint 24 órás vizeletgyűjtés, inzulintűs gyakorlás, nővérekkel csevegés, sorstársakkal esténkénti hatalmas röhöhcséléssel egybekötött ország-városozás. Be is indult az élet a terhespathológián :)
Közben születtek is várva várt kisemberek, akiket előszeretettel látogattunk meg a szülészeten aztán, elcsodálkozva, hogy jééééééé! Tényleg igazi gyerek, és akkor valszeg az én hasamból is majd egy igazi bújik elő! Ez közelebb hozta a születés élményét is, és valamelyest vigasztalta is megfáradt lelkünket; ha már haza nem jutunk, legalább szép történetekkel is gazdagodjon az ittlét.
Én pedig vadul számoltam, beszereztettem, mértem, szúrtam (a saját mérőmmel pedig csekkoltam, hogy a laboros vérképemkor ne érhessen meglepetés). A férjem és az anyukám hordták be a VALÓBAN diétás eledeleket, én pedig kínosan ügyeltem rá, hogy mindent betartva jó eredmények jöjjenek ki kajálások után.
Csütörtökig vezettem ezeket egy táblázatban, majd azzal a kezemben mentem be a konzultációra. Addigra annyira felháborodtam a kórházban zajló eseményeken, hogy követeltem egy pszichológust az osztályra - ugyanis sorstársaimon a mélydepresszió első jeleit kezdtem felfedezni, és mivel ez kismamák esetében rém durva, nem kicsit akadtam ki, hogy azonnal csináljanak valamit!
Én is bementem a csoportfoglalkozásra, akol a kedves pszichológus hölggyel addig jutottam, hogy elmagyaráztam neki: nem a terhességünket féltjük ám annyira, hogy rettegünk itt a kórházban, hanem a szürreális kezelési módok és a kényszer-bent-tartózkodás miatt érzi úgy lassan mindenki, hogy ez itt az Alice csodaországban paródiája. Csak sajnos valóságos. Tényleg szürreális volt az egész, és állítólag nekünk az a legjobb, ha őrizet alatt maradunk. Nyilván, hiszen nem vagyunk felelős felnőtt nők, hanem debil hülyegyerekek vagyunk csak, akik nem tudnak vigyázni magukra, ezért is vállaltunk gyereket, akit boldogan és békében szeretnénk az OTTHONUNKBAN várni. De természetesen egytől egyig alkalmatlanok vagyunk erre, folyamatos felügyeletet igénylünk, és szülésig ne is álmodozzunk hazajutásról.
Akkor se, ha a párhuzamos, osztályon zajló szomorú események totálisan kikészítenek, a magzathalálok, betegségek, nagyon kora szülések megőrjítenek, félelemmel töltenek el, beparáztatnak. Akkor is, ha rémtörténeteket hallunk, és akkor is, ha mindennap megzuhan valaki és bőgni kezd a nyomás alatt, a félelemtől, a szomorúságtól.
Utólag visszagondolva nevetséges, hogy erős, felnőtt nők, lányok, asszonyok mennyire ki tudtak borulni - hiszen ha az ember nincs ott bent, el sem tudja képzelni, micsoda nyomás ez egy várandósnak. Lélek-kínzás. Megbénítás. A várva várt gyermekre gondolás, a csodavárás, a nyugalommal teli rákészülés helyett rémálom. Megmérgezi az áldott állapotot...
Ekkor voltam 31. hetes terhes. Ekkor durrant el az agyam. Ekkor keltem ki magamból, és konzultáció után húztam haza olyan sebességgel, hogy a lábam nem érte a földet.
Persze, azt nem tudtam, hogy a java még hátravan...
