Szirupos történet

Összeszedtem magam. Más választásom ugyanis nemigen volt.

Teszem hozzá, egyszerű sem volt, mivel a MÁKKÓRHÁZ-ban a diabos kaja cukorral készült paradicsomos káposztát, meg full szénhidrát rozsos zsemlét takar. Ez okozott nem kevés bosszúságot, mivel a cukorbeteg kismamák 95%-ának szökött az égbe a cukra a rozsos kaja után, míg a szimpla, fehér zsemlétől a világon semmi bajuk nem volt. Több, mint izgalmas belegondolni ezek után, hogy egy kórházi bent tartózkodásra kárhoztatott várandós nőnek mennyi esélye van hazajutni, ha emellett a "diétás" koszt mellett kell normális vércukor értékeket produkálnia, és mennyivel könnyebb dolga lenne otthon, ahol tényleg ő válogatja ki az előírt alapanyagokat és főzi meg a normális diabos kaját. Nem is említem a kórházban használt Optimum mérő teljesítményét, ami nem kevéssel mér alá a vénás, laboros eredménynek, így hiába is állítják be a kézi mérőhöz a diétát és az inzulinadagolást, mivel a laborban mért profil-eredmények rendszeresen rosszak lesznek. Ennek hozadéka, hogy a mit sem sejtő kismama reménykedve áll a következő csütörtök előtt, hogy "na, most aztán hátha tényleg hazaengednek, hiszen egész héten jók voltak az eredményeim" - a vége úgyis az, hogy a laboreredménye alapján egyetlen huszárvágással tűnik el a süllyesztőben a hazajutás reménycsillaga... (honnan szedek ilyen hülye mondatokat???)

Szerencsére két nap alatt lelepleztem a turpisságot, és elhatároztam, hogy az én kontómra nem számol el egyetlen kórház sem fekvőbeteg ellátást feleslegesen. Márpedig hazamegyek csütörtökön, ha tevékkel állják el az utamat, akkor is! Addig pedig olyan tevékenységekkel szórakoztatom magam, mint 24 órás vizeletgyűjtés, inzulintűs gyakorlás, nővérekkel csevegés, sorstársakkal esténkénti hatalmas röhöhcséléssel egybekötött ország-városozás. Be is indult az élet a terhespathológián :)

Közben születtek is várva várt kisemberek, akiket előszeretettel látogattunk meg a szülészeten aztán, elcsodálkozva, hogy jééééééé! Tényleg igazi gyerek, és akkor valszeg az én hasamból is majd egy igazi bújik elő! Ez közelebb hozta a születés élményét is, és valamelyest vigasztalta is megfáradt lelkünket; ha már haza nem jutunk, legalább szép történetekkel is gazdagodjon az ittlét. 

Én pedig vadul számoltam, beszereztettem, mértem, szúrtam (a saját mérőmmel pedig csekkoltam, hogy a laboros vérképemkor ne érhessen meglepetés). A férjem és az anyukám hordták be a VALÓBAN diétás eledeleket, én pedig kínosan ügyeltem rá, hogy mindent betartva jó eredmények jöjjenek ki kajálások után.

Csütörtökig vezettem ezeket egy táblázatban, majd azzal a kezemben mentem be a konzultációra. Addigra annyira felháborodtam a kórházban zajló eseményeken, hogy követeltem egy pszichológust az osztályra - ugyanis sorstársaimon a mélydepresszió első jeleit kezdtem felfedezni, és mivel ez kismamák esetében rém durva, nem kicsit akadtam ki, hogy azonnal csináljanak valamit! 

Én is bementem a csoportfoglalkozásra, akol a kedves pszichológus hölggyel addig jutottam, hogy elmagyaráztam neki: nem a terhességünket féltjük ám annyira, hogy rettegünk itt a kórházban, hanem a szürreális kezelési módok és a kényszer-bent-tartózkodás miatt érzi úgy lassan mindenki, hogy ez itt az Alice csodaországban paródiája. Csak sajnos valóságos. Tényleg szürreális volt az egész, és állítólag nekünk az a legjobb, ha őrizet alatt maradunk. Nyilván, hiszen nem vagyunk felelős felnőtt nők, hanem debil hülyegyerekek vagyunk csak, akik nem tudnak vigyázni magukra, ezért is vállaltunk gyereket, akit boldogan és békében szeretnénk az OTTHONUNKBAN várni. De természetesen egytől egyig alkalmatlanok vagyunk erre, folyamatos felügyeletet igénylünk, és szülésig ne is álmodozzunk hazajutásról.

Akkor se, ha a párhuzamos, osztályon zajló szomorú események totálisan kikészítenek, a magzathalálok, betegségek, nagyon kora szülések megőrjítenek, félelemmel töltenek el, beparáztatnak. Akkor is, ha rémtörténeteket hallunk, és akkor is, ha mindennap megzuhan valaki és bőgni kezd a nyomás alatt, a félelemtől, a szomorúságtól. 

Utólag visszagondolva nevetséges, hogy erős, felnőtt nők, lányok, asszonyok mennyire ki tudtak borulni - hiszen ha az ember nincs ott bent, el sem tudja képzelni, micsoda nyomás ez egy várandósnak. Lélek-kínzás. Megbénítás. A várva várt gyermekre gondolás, a csodavárás, a nyugalommal teli rákészülés helyett rémálom. Megmérgezi az áldott állapotot... 

Ekkor voltam 31. hetes terhes. Ekkor durrant el az agyam. Ekkor keltem ki magamból, és konzultáció után húztam haza olyan sebességgel, hogy a lábam nem érte a földet.

Persze, azt nem tudtam, hogy a java még hátravan...

Gyönyörű tavaszi nap volt. Nem volt hideg, de kabát azért még kellett :) Bebattyogtam nőgyógyászom magánrendelőjébe a kora hajnali vérvételre, ahol az ügyeletes vámpír az első csapolás után két deci vízzel és megannyi cukorral kínált. Megköszöntem szépen, és fenékig ürítettem a jelenlévők egészségére. Aztán vártam.

Már egy ideje gyanús volt, mi a jó fenéért kívánom annyira az édeset. Oké, nem ér röhögni: naná, hogy terhes voltam, és terhesen az ember mindent összekajál, kétpercenként kíván meg sós, savanyú, édes, majd csípős, aztán keserű, kicsit megint sós, és édessavanyú dolgokat, nade fogadjunk, hogy rajtam kívül senki más nem issza a két deci tejet 8 (!!!) teáskanál Nesquick kakaóval?? Naugye. Szóval, tök gyanús voltam magamnak, nem beszélve az egyre fokozódó kajakómákról, amikoris hatalmas élelmiszerbevitel után ügyesen dőltem ki két-három órára szuszogni a pamlagon, azon elmélkedve, vajon normális-e, ha az ember lánya 5 hónap alatt 17 kilót hízik?? Azt hiszem, elalvás előtt mindig eljutottam odáig, hogy NEM, nem normális - de továbbgondolni sajnos a beájulás miatt nem volt lehetőségem...

Persze, fogtam én mindenre a kívánósságot is, meg a hízást is, de a bánat se gondolta, hogy a terheléses cukor nevű vizsgálat (ami nem azonos a Negro megizzasztásával!) a következő eredményekkel zárul: éhomi érték 5,3. 60 perces 11,7. 120 perces: 12,5.

Minden jóravaló, felkészült kismama tudja, hogy 7-ig jó, 7,8-ig elfogadható az eredmény, utóbbi esetben szeretik megismételni is. Nade 7,8 felett rémes, szörnyű, tragikus és minimumborzasztó, míg az általam produkált kétórás eredmény egyenesen hallatlan! Hogy valakinek két óra múlva nem lefelé, hanem még feljebb menjen a cukra - no hát ez egyenesen nonszensz!

Pedig így alakult. Itt most szakértsünk egy picit: a terheléses cukor nevű vizsgálat a terhesség 20. és 26. hete között végzendő el a protokoll szerint, ugyanis a terminus második felétől termelődnek ezerrel azok a hormonok a szervezetben, amelyek blokkolhatják a hasnyálmirigy működését, ellehetetlenítve ezzel az inzulintermelést. Aki hajlamos rá, annak a testében átmenetileg nem termelődik elegendő cucc a bevitt cukor lebontására, így diétával, súlyosabb esetben pedig kívülről bevitt inzulinnal kell segíteni a terhesmamit, hogy a cukorháztartása ne vetekedjen egy Aranyvasárnapon is nyitva tartó édességboltéval. 

Naná, hogy én a második kategória győztese lettem - de ne rohanjunk ennyire előre...

Másfél óra bőgés, majd egy dokibácsinál átbeszélt tanácsadás után kezdtem megszokni a gondolatot, hogy édes vagyok. Méghozzá nagyon. Miután ez a terhesség végéig semmiképpen nem maradhatott kezeletlenül, orvosom tanácsára ellátogattam a diabetológiára, ahol egy kedves, ámde határozott dietetikus megtanította a szénhidrátkövető diéta alapjait, ellátott táblázatokkal és jótanácsokkal, majd azon melegében szívélyesen invitált is egy következő hétfő reggelen esedékes vérvételre. Próbareggelivel. A próbareggeli nem más, mint előre meghatározott diéta szerint kiszabott szénhidrátmennyiség bevitele előtt és egy órával utána mért vércukoreredmény megállapítása, a levett vérből. Úgyhogy nosza, kismama, reggelit csomagol, diabra battyog, szúrat egyet a vénáján, táplálkozik, majd jólnevelten kivár, újabb vért vetet, és reménykedve hazamegy. Délután már hívtak is, hogy sajnos az eredmény 7 felett van, aminek következtében egy hét múlva újrázunk.

A  következő heti próbareggeli hasonló eredménnyel zárult, így dokibácsim tanácsára egy napra (érthető?? EGY napra) bevonultam a MÁKKÓRHÁZBA (= MÁV kórház, alias Állami Egészségügyi Központ), ahol az ígéretes nevű terhespathológiai osztály vendégszeretetét élveztem, sajnos közel sem csak egyetlen napig. Az úgynevezett profil abból áll, hogy a cukorgyanús egyén vérét 24 órán keresztül csekkolják, étkezések előtt és után, miközben meghatározott mennyiségű szénhidrátot tol magába. Mindezek eredménye a következő reggeli viziten derül ki, ahol főhősünket szembesítik is a végítélettel: arany angyalom, 7,1-es és 7,2-es eredményekkel nem mész innen Te sehová, legkevésbé haza. 

Főhősünk elkámpicsorodik, de bőgni csak a WCben mer, mivel a szobatársa biztosan kiröhögné. Erről nem volt szó, hékás!!! Azt mondtátok, egy napra kell bejönnöm ide, aztán húzhatok is haza! Most meg kiderül, hogy ácsi, innen haza csak akkor mész, ha a cukrod beáll, és megtanulod használni az inzulintollat. Ha jól megy, félsiker. Ha 7 alatti eredményeket produkálsz, elmehetsz, de ne hidd, hogy az olyan egyszerű. Mivel egy héten csak egy napon van diabos konzultáció, ha ezt a hetet rossz eredménnyel zárod, minimum még egyet rá kell húznod. Távozás kizárólag csak csütörtökönként, ha peched van, ebből szépen összejöhet akár 4-5 csütörtök is, míg azon kapod magad, hogy mindjárt szülsz.

Közben a babaruhák nincsenek kimosva ls kivasalva, a kórházi szülőcsomagod igencsak kezdetleges, a kelengye mínuszos, babakocsi nincs, és a lakáson is lenne még mit csinosítani. 

Nem éppen felhőtlen állapot ez egy amúgy is hormonoktól túlvezérelt, érzékeny lelkű terhesmaminak. Nehezített pályán befigyel a terhespatológiát körüllengő remek hangulat is: míg Te igyekszel boldog babavárni, addig a szomszéd szobában elvetél egy 17 hetes, majd beindul a hármasikerterhes szülése a 29. héten. A CTG-ről sírás szüremlik, mert nincs szívhangja a frissen behozott anyuka babájának, és a toxémiás lányt is most szállítják át a SOTE-ra, mert koraszül. 

Szedd össze magad, kedves kismama! Hát miféle nebántsvirág vagy Te??? 

A történet alapjául valós események szolgálnak. Egy 30-as éveiben járó, magát fiatalnak tartó nő első terhessége közepetáján kénytelen szembesülni azzal, hogy cukorbeteg. Terhességi diabéteszes. A cukorbaj tehát remélhetőleg múlandó, a nőci meg, pechemre, basszus, én vagyok. :)

Azóta a második gyerekemet várom, de most úgy tűnik, megint nem kerül el az inzulinos frász. Viszont mostmár résen vagyok, tapasztalt öreg rókaként megyek szembe a problémával, azaz fenéket, dehogy megyek szembe vele! Próbálok együttműködni a saját testemmel, hogy minél kevesebb deficittel jöjjünk ki ebből a menetből is.

Az első egész jól alakult :)

Hasonló "édeskés" cipőben járó sorstársaimnak remélem, sikerül erőt meríteniük ebből a hamarosan real time-ban is nyomonkövető blogból, ahol most még csak az első sokkról, beletörődésről, belerázódásról, és túllevésről mesélek.